„A hasamra teszem a kezemet – még mindig lapos. Rettegek a hónap azon napjaitól, amikor újra szembe kell néznem a kudarccal. Azzal, hogy ismét nem sikerült. Magányosnak és tehetetlennek érzem magam. A világ szánakozik rajtam, én pedig küzdök. Alkalmatlan vagyok rá. Már elhiszem, vallom, érzem. Itt élek a szorongásban, és nem ismerem a kiutat. Az orvosok nem segítenek, számukra egy darab vagyok – hús, vagy pénztárca; oly mindegy. Az érzéketlenségüktől sikítani tudnék, vagy rombolni. Miért nem látják a lelkem mély bugyrait, a fájdalmat, mely bennem tombol?!? Miért nem hagynak békén?!? Mindenki jobban tudja, mint én, mint mi. Elzártam magam, abba a sötét kamrába, de mégis látom, hogy nem érek semmit. Annyira szeretném, mégsem tudok anyává válni. A külvilág ostoba szónoklatokkal nyüstöl, és ókori anekdotákkal szórakoztat: ezáltal nekem újra és újra szembesülnöm kell azzal, hogy másoknak ez mennyire egyszerű, mennyire magától értetődő. Nekem nem. Félek. Már nem tudom merre a kiút, nem érzem magam anyának, már nőnek sem – hová tűnt belőlem az ember?! Egy hatalmas, kénköves pokol vagyok, mely megöl magában minden életet – aztán a sajátját is. Ott tornyosulnak felettem az elmúlt hónapok/évek, és egyre csak rettegek. Hogy elfogy az idő, mert még mélyebbre rág bennem a vasfoga, és örökre szertefoszlik a remény, mely jelenleg még éltet.
…mert egyszer sikerülnie KELL, én erre SZÜLETTEM...”
A legerősebb érzelmek egyike a szülői kötődés, a vágy, hogy továbbörökítsük az életet. Genetikailag kódolták belénk. Ebből a nő a fészek szerepét vállalta. Befogadja az apró magzatot, és magából táplálja, vele tölt a világrajöveteléig minden másodpercet, miközben a saját teste folyamatosan változik. Ezt az ösztönös vágyat tovább gerjeszti a társadalmi nyomás – a szülők/barátok/rokonok/ismerősök és önmagunk elvárásai végül gúzsba kötöznek minket, mely bilincset egyre erősebben szorítja az idő. A – folyamatos – kudarcélmény bekapcsolja az öngyűlölet programot, míg végül nem látunk túl a „nem vagyok alkalmas” és az „értéktelen vagyok” falakon. A külső nyomás tovább eszkalálja a már önmagunkban is jelentős félelmet: nem tudjuk elérni soha a célt. Minél görcsösebben vágyunk a fogantatásra, annál elérhetetlenebbnek látjuk, és ösztönösen feltételrendszert gyártunk az elérésére. „Sportosabbnak kell lennem, egészségesebben étkeznem, még egy vizsgálatra el kell menjek, ki kell próbálnom egy újabb diétát, fejlesztenem kell magam könyvek/terapeuta/orvosok által”. Az átélt élmények felélesztik a félelmet, hogy ismét elkerül bennünket az áldott állapot, vagy csak időlegesen élhetjük meg a csodát, néhány hét/hónap erejéig. Nem értjük, hogy ez a fájdalmas tapasztalás miért velünk történik, nem tudjuk, hogy az álélt borzalmakon miképpen lehet túljutni. A társadalmi/szülői/párkapcsolati nyomás, vagy belső folyamatok által meghozzuk a megfellebbezhetetlennek tűnő ítéletet: „nem vagyok elég jó arra sem, amire születtem”. Nem vagyok alkalmas anyának, egy semmi vagyok, és üvölteni tudnék, mert eközben naponta hagyják el anyák a gyerekeiket.” Mikor már nem maradt bennünk semmi más, csak a vérzőn lüktető seb – maga a VÁGY –, feléled a harag minden és mindenki ellen. Azok ellen, akik támogatnak, akik kritizálnak, akiknek már sikerült – mert senki sem értheti meg azt, amin éppen keresztülmegyünk.
Egy ilyen terhelt, és fájdalmas helyzetben nem láthatjuk pontosan a csata kimenetelét, amelyet Don Quijote-ként vívunk. Ugyanis ezért a csodálatos és vágyott célért egyszerre több hadszíntéren indultunk háborúba. Az összekuszálódott szálak nem segítenek kibogozni, hogy ki is van velünk, és mi az, amit ki kellene iktatni. Bármilyen nehéz is a rettegésben nyugalmat találni, engedjük meg magunknak azt a felismerést, hogy nem vezet előre, ha mindenkivel harcolunk. Térképezzük fel, hogy mire is van szükségünk ebben a pattanásig feszült helyzetben, és mondjuk ki, kérjük el a külvilágtól. (Legyen bár az figyelem, tér, szeretet, türelem – nekünk ez jár.) Nézzünk mélyen magunkba, és adjuk meg magunknak is ezeket. Szeressük a testet, melyre pusztán egy új élet bölcsőjeként tekintünk jelenleg. Ez a fizikai forma a miénk, köszönjük meg neki, hogy működik, életben tart, hoz és visz, hogy megélhetünk általa élményeket. Engedjük meg neki, hogy a saját tempójában készüljön fel arra a folyamatra, amely a magától értetődő boldogságon és örömön túl rengeteg változást is fog hozni az életünkbe. Tekintsük magunkat egységnek: lánynak, nőnek, társnak, és csak mindezek után anyának! Ezt várjuk el a külvilágtól is! Ez a test nem csupán egy kohó, ő mi magunk vagyunk! Az összes érzelmünkkel, vágyunkkal, megélt pillanatainkkal együtt. Az, amire készülünk egy magasabb szintre emeli a nőiségünket, de ettől még nem szűnünk meg létezni korábbi valónkban. Minden, amit korábban megéltünk ide vezetett, és ez a mi SAJÁT utunk. Nem a szüleinkké, nem a társadalomé, nem a rokonoké, ismerősöké, barátoké.
Ez egy közös döntés, melybe kizárólag a leendő apát vonjuk be – gyengédséggel, megértéssel, tisztelettel –, és a gyermeket! Csak hármunkra tartozik. Hagyjunk figyelmen kívül korábbi mintákat, látott és tapasztalt fájdalmakat, és engedjük bele a saját lelkünket, saját értékeinket a szülővé válás folyamatába. Oldjuk ki a gátló félelmeket azzal, hogy szeretettel rájuk nézünk. Ami a múltban történt, a múltban marad. Hagyjunk mindent hátra, csak a tapasztalatokat vigyük tovább, azokat, melyek hozzá(nk)tesznek, támogatnak. Fogadjuk el, hogy nem vagyunk hibátlanok, hogy – feltehetőleg – lesznek további baklövéseink, és tudatosítsuk, hogy mindig a legjobb tudásunk szerint fogunk dönteni. Így vagyunk tökéletesek. Mert a tökéletes nem hibátlan. Lássuk meg magunkban az értékeket, azt a mélységes szeretetet, melyet a gyermekünknek szánunk, áramoltassuk saját magunk irányába is. Engedjük a lelkünket szárnyalni, fogadjuk el, hogy ez a folyamat nem kényszer, hanem egy csodálatos felkészülés, átalakulás, egy olyan változás, amelyre régóta várunk. Könnyítsük meg ezáltal a születendő léleknek az érkezést, biztosítsuk őt támogatásunkról. Hiszen megszületni csak a közhely szerint könnyű, valójában mértéktelen nagy bizalom szükséges hozzá. Tudatosítsuk magunkban, hogy a gyermek minket választ szüleinek, hozzánk érkezik, velünk fog kiteljesedni az útja. Az önmagunk és párunk iránti szeretetből csússzunk át a családi szeretetbe – miközben önmagunkban is kiteljesedünk.
Szabad nekem a magam életét élni, úgy, ahogy én szeretném.
Szabad nekem másképp csinálni.
Szabad nekem a saját utamat járni.
Elfogadom, hogy nem vagyok hibátlan.
Elfogadom, hogy megváltozik az életem.
Elfogadom, hogy ez rémülettel tölt el.
Elfogadom, hogy dönthetek másként, dönthetek a bizalom mellett.
Bízom abban, hogy szabad nekem anyának lenni.
Bízom abban, hogy a tőlem telhető maximumot fogom nyújtani.
Szabad nekem megélni az anyai érzéseket.
Lehetek olyan anya, amilyen szeretnék.
Elfogadom, hogy mindeközben szabad nekem önmagam maradni.
Stancsics Klaudia, játékmester tollából
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére
Kövesd oldalunkat a Facebookon is!
Olvass tovább: